Röviden annyit érdemes tudni rólam, hogy órákon keresztül képes vagyok boncolgatni egy könyvet, filmet, vagy lemezt. Ennek következtében több mint valószínű, hogy az én nevem alatt leginkább kritikákat fogtok olvasni. Azt viszont megígérem, hogy egyik sem lesz túlságosan öntelt hangvételű, hisz olykor valóban nehéz elnyerni a tetszésemet, értékelem mindenben a próbálkozás jelenlétét és tisztán látom a pozitívumokat. Gyakran megtalálom ezeket olyan művekben is, amit a közvélemény kevésbé becsül (az iparkodó, "apait-anyait bele" trasht kimondottan szeretem). Azonban ennek az ellentéte is előfordulhat néha – hallottál már olyan kulturális kritikusról, aki személyes vérbosszú érzetével tekint az Oppenheimer filmre? Nos, én is beletartozok ebbe a (meglepően) porszemnyi embercsoportba. Személyes stílusom a tömör, lendületes és harapós írás; tinédzser korom óta személyes bálványom a Pitchfork album kritika, valamint ezek abszurd, szóvirágokkal ékesített és enyhén konfrontációs modora. "Are you not entertained?" a személyes mottóm, kaotikus író vagyok és aki ezt nem élvezi, maradjon a kottaolvasásnál!