Játsszunk egyet. Menjünk ki az utcára, és figyeljük meg az embereket. Minden bizonnyal legtöbbjük sietni fog. Sok-sok csomaggal. Vagy épp eggyel sem. Lesznek, akik a telefonjuk képernyőjébe bújva szlalomoznak a buszmegállóban várakozó emberek között. Lesznek, akik a járdán száguldoznak biciklivel vagy elektromos rollerrel. Lesznek hangosan veszekedő személyek, lesznek hangosan vihogó fiatalok. Lesznek olyanok, akik egyenes vonalban felénk jönnek. Nehogy azt hidd, nem fognak félreállni, akármennyire is lennénk mi csak ketten, ők meg öten. Lesznek, akik a buszra még azelőtt tolakodnak fel, hogy a többi utas leszállna, és lesznek, akik emiatt hatalmas felháborodás és rosszindulatú késztetés ellen vívnak – hogy azért mégse lökjék meg a másikat.
De mondok valami vidámabbat is.
Létezik az utakon egy külön „faj”, amely nem siet. Lassú, lágy léptekkel halad (a közte és a mások közti tempókülönbség néha megszédíti), és a szemei inkább felfele merednek, mint le az útra. Agyában rendíthetetlenül forognak a fogaskerekek: gondolkodik. Csodálja a világot. Ez a csendes megfigyelő.
Tévedésbe ne essék, a csendes megfigyelő nevét a szociális helyzetekből kapta, amikor is nagy társaságban inkább csendben hallgatja a beszélgetést, elmosolyodik, felnevet, de hozzáfűznivalóját csak ritkán mondja ki hangosan. Az emberek egy része nehéznek találja a vele való kapcsolódást. Talán nem is próbálkoznak vele. Titokzatos lénynek tartják, akár a légy a falon (vajon mit lát, mit hall; mit vesz észre, amit mások nem?), de őt ez nem zavarja. Azt csinálja, ami a legtermészetesebb számára.
Amikor viszont sétálni indul, neve kicsit másabb jelentést kap.
A csendes megfigyelő mindent lát. Mindent hall, és minden illatot érez. Érzi a tavaszi szellő langyosságát, érzi benne azt a füstös meleg illatot, amit csak a gólyák hozhatnak magukkal messzi földekről. Hallja a legkorábban érkező rigók énekét, az emberek beszélgetését, azt, hogy melyik kanálisfedők alatt csordogál a víz, és azt is, hogy melyik udvarok között visszhangzik a házörző kutyák diskurzusa. Látja a felhőket, azt, ahogyan a szél táncoltatja a faágakat, és még az időjárás-jelentés előtt megjósolja, hogy esni fog. Látja a port az épületek falán, és látja a morbidan otthagyott galambhús-darabot a járda tövében, amelyet a múlt éjjel teremtett oda egy haragos macska, nem törődve a tollazat letépászásával. Látja a köröző csókákat az égi szélfuvallatban, és hallja a felhők halk moraját, meg azt is, ahogyan az épp elhaladó bicikli kormányán minden gödörnél felcsendül a csengő hangja. A környezetet csodálván gondolatok tengerébe esik, és közben pedig az széltől kifújt száraz bőrt harapdálja az ajkán.
Mások szemében el van szállva. Míg ők a város szüntelen lüktetésével együtt haladnak, az autókat és a különböző boltok árleszállításait figyelik, igyekeznek hazaérni, a csendes megfigyelő látszólag jelentéktelen részleteken pihenteti tekintetét. Pedig talán ő van a legszorosabb kapcsolatban mindennel, ami épp van.