2024. május 8-12. megrendezésre került a 29. KMDSZ Diáknapok a Törökvágáson, a sáncban, a sportpályákon, a kocsmákban és sok más helyszínen. Idén az utópisztikus világ volt a téma és elsőévesként végre én is belecsöppenhettem úgy, hogy elképzelésem se volt, hogy mire számíthatok és még a csapattársaimat se ismertem, tehát elég izgalmas kalandnak ígérkezett, így nyilván nem volt kérdés, hogy belevágok.
Azt hittem két egyetem mellett felszabaulás lesz ellógni néhány óráról és csak bulizni, játszani, járni a várost… Hát hatalmasat tévedtem. Annyira kifáradtam, hogy minden nap visszasírtam az egyetemet. Persze ez attól is függ, hogy miben veszel részt és mennyit vállalsz be, de én szokásosan nagyon ki akartam maxolni a programokat, így kb éjjel-nappal talpon voltam.
Már az első nap segített ráhangolódni a vibeokra. Az összes csapat összegyűlt a Mátyás király téren, futottunk körbe-körbe a zászlóinkkal és együtt vonultunk fel hangoskodva a Törökvágásra. Minden csapat és klán kiáltva a saját kis versikéjét (ezek idézését most kihagynám, nem túl költőiek).
Csütörtökön kezdetét vette a versenyek és játékok lebonyolítása. Én a Klán Tourt vállaltam be, ami lényegében annyiból állt, hogy kaptunk 150 feladatot, amiből minél többet, és minél kreatívabban meg kellett oldani. Ezek általában vicces, szivatós, fura feladatok voltak. Volt minden is. Ettem virágot, falevelet, pufit a földről, sárcsatáztam és ebből homokvárat is építettünk, táncoltam idegennel, segítettem megkeresni a barátnőmnek a nagy Ő-t, énekeltük hangosan a buszon Spongyabob dalokat, és eljátszottuk, hogy mi vagyunk az ellenőrök, szurkoltunk az ellenfél csapatnak és még sok más bolondságot bevállaltunk.
Ezek után még a Dance Battle-t is végig néztük, miután már fizikailag is és szellemileg is a padlón voltam, de egyáltalán nem bántam meg. Ez volt a kedvenc részem. A csapatok egymással szemben táncoltak kortárstánctól elkezdve hastáncig sok arcukat megmutathatták, és nagyon jó érzés volt a barátaimat így is látni és egyáltalán nem számított, hogy ellenfélcsapatban vannak, vagy nem, nagyon büszke voltam rájuk, és nagyon szép koreográfiákat láthattunk. Ugyanez a büszkeség volt bennem az esti karaokén is, amiről nem tudtunk eljönni olyan jó volt a hangulat. Az éjjeli buli után azt hittem, hogy ez volt a legfárasztóbb nap, de ekkor még nem tudtam, hogy még mi vár rám.
Pénteken volt a 8 órás táncmaraton (a mai napig rejtély számomra, hogy hogy bírták a csapattársaim), én a stafétára (futásra) is alig bírtam felkelni. Aztán kezdetét vette a City Tour, ami ugyanolyan volt, mint a Klán Tour, de ezt már nem más csapatokkal együtt csináltuk, hanem minden csapat külön-külön. Így folytatódtak a komfortzóna kihívások. Simogattunk embereket a kutyájuk helyett, fejhallgatóval énekeltünk hangosan az üzletben, szelfiztünk a buszsofőrrel, kimostuk egymás száját szapannal, kipróbáltam milyen glovosnak lenni, felhívtunk két éttermet, hogy beszéljenek egymással, halandzsa nyelven kértünk eligazítást, kávét vettünk a munkásoknak és a legtöbb feladatot a fáradság ellenére nagyon élveztük, de volt olyan is, ami utólag nagyon kikészített, és megbántuk, hogy bevállaltuk (sose tegyetek random embernek a kosarába négy nagy csomag óvszert, ha nem akarjátok, hogy utánatok dobja). Ez a nap annyira kifárasztott testileg-lelkileg, hogy aznap bulizni se volt erőm, mert szabadidőmben a lányokat készítettem a focibajnokságra is, ami végül nem aratott túl nagy sikert, de nagyon büszke voltam a lányokra, mert tényleg mindent beleadtak, és szerintem hatalmasat fejlődtek az alatt a két edzés alatt. Ahoz képest, hogy az elején a szabályokat se tudták, igazi bajnokokként hagytuk el a pályát, és meg is beszéltük, hogy ezt a focizgatást a jövőben is folytatjuk, mert azt láttam rajtuk, hogy nagyon megszerették, és már ezért megérte. Ezt is szerettem annyira a mi csapatunkban, a Hökölben, hogy tényleg egyáltalán nem a győzelemre hajtottunk, hanem arra, hogy úgy igazán jól érezzük magunkat. Ahhoz képest, hogy nem volt bennünk az a nagy versenyszellem, hanem csak játszottunk és szórakoztunk, ahhoz képest még jó helyen is végeztünk az idei rekordmennyiségű 64 csapat közül.
A híres Klán Tour Night sem okozott csalódást. Nem hazudok, borzasztóan fárasztó volt egy ilyen hosszú nap után még egyszer bejárni az egész várost, azaz nem is sétáltunk, hanem futottunk egyik helyszínről a másikra a zászlókkal, a klános mottónkat kiabálva (ebből később baj is lett, volt egy kis dulakodás néhány román fiatal részéről, hatalmasat kellett csalódnom, nem gondoltam volna, hogy még mindig itt tartunk). Egy két feszültebb pillanatot leszámítva jó kis csapatmunka alakult ki a játékok alatt, és megint megismerhettem sok jófej emberkét, úgyhogy már ezért is megérte, de ezután a nap után még Bolttal se lett volna erőm kimenni a buli helyszínére. A nap végére 30.000 lépésem volt, és ebben még nem is volt benne a foci edzés és a meccs.
Aztán elérkeztünk az utolsó naphoz és rá kellett jönnöm, hogy ez is egy szempillantás alatt járt le. Utolsó nap végre beöltöztünk a lányokkal szépen témához illően, ennél a pontnál már az eső sem érdekelt. Bográcsoztunk, végignéztük a csapatok Erotik táncait (nagyon ügyes és kreatív megoldások voltak), majd jött az eredményhírdetés, az utolsó buli és másnap reggel már tartottam a szemináriumot az egyetemen. Volt, nincs 29. KMDSZ Diáknapok. Pikk-pakk lejárt, és már csak a Miklósos mémek igazolták, hogy volt egyszer egy 2024-es Diáknapok. Hogy ki az a Miklós? Senki nem tudja, de már csak az ő arca és a kitalált történetei maradtak hátra a médián. Nincs olyan kolozsvári egyetemista, aki ne tudná, hogy melyik képről beszélek.
Összességében nagyon jó tapasztalatokat szereztem, kisebb traumákkal megfűszerezve, abban azonban biztos vagyok, hogy a 30. KMDSZ Diáknapokon ott leszek, és így, hogy már tudom, hogy mi hogy működik, jövőre jobban fel fogok készülni, és már tudom is, hogy mi az, amit másra hagyok és mi az, amiben ki szeretném próbálni magam.
Fotó: KMDSZ Diáknapok