Mielőtt még az SS Swiftie védelmi szervezet nyálhabos mérgében előkapná kígyószimbólumokkal megjelölt vasvilláit, mentségként hadd említsem meg azt, hogy ezt az albumkritikát egy olyan illető foglalta írásba, aki jobb karjára büszkén feltetováltatta Taylor Swift Folklore lemezének kardigán jelképét.
Enyhe kifejezés lenne azt állítani, hogy manapság a csapból is Taylor Swift folyik. Ha beleszámoljuk Taylor’s Version átdolgozásait, az utóbbi négy évben művésznőnk nem kevesebb, mint 8 nagylemezt hozott a popzene világára. Jelenlegi világturnéja, az Eras Tour hivatalosan is minden idők legsikeresebb koncertsorozata lett úgy, hogy Európáig még el sem jutott.
Következésképpen számos átlagos popkultúra fogyasztó és szenvedélyes rajongóban egyaránt megjelent a következő vészjósló költői kérdés: hogy nem fárad bele frufrus szupersztárunk szakmájába és hogy van életereje ilyen rendszeresen új anyaggal előállni?
Taylor legújabb nagylemeze, az úgynevezett The Tortured Poets Department, alátámasztja azt, amit sokan eddig sejtettek – énekesnőnk kreatív megrekedésben szenved, amit egy ismerős és kényelmes, viszont ugyanakkor mérgező komfort buborék szolgáltat neki: producer Jack Antonoff és annak életunt középtempós szinti-pop gyártásai.
Egész egyszerű világturné közepette 31 dalos dupla-albumot gyártani, ha zenei munkatársaddal ugyanazokat a köröket futjátok a világjárvány kezdete óta. A Folklore és Evermore monumentális sikereket jelöltek Taylor Swift számára a kritikusok egyetemes elismerését illetve és a vadonatúj hang- és szövegvilági próbálkozások pedig sikeresen megemelték Taylor státuszát, mint dalszövegíró és előadóművész. 2022-es nagylemeze, a Midnights óta viszont zenéje tagadás lehetősége nélkül hanyatlik, a jelenlegi album pedig diszkográfiájának eddigi legtompább próbálkozása.
A Tortured Poets Department már címe által is szemöldökhúzogatásra kényszerít. A címadó dal bár aláhúzza, hogy ez nem több, mint egy ironikus bélyeg, amit Taylor annak a térnek adott, ahol ezt az albumot megírta csapatával (Jack Antonoff és Aaron Dessner), a marketing nem öntudatos gúnyolódást sugall fekete-fehér, dramatikus fotósorozatain keresztül. Már itt megjelenik az első jele annak, hogy Taylor Swift nem igazán ismeri önmagát, mint előadót – maradjon a megszokott, gyors, önironizáló popzenénél, vagy folytassa kreatív evolúcióját és inkább a melankolikus, dalszöveg-centrikus folk pop világára összpontosítson, amit oly ügyesen elsajátított lassan négy esztendővel ezelőtt, akkor, amikor mindenki egy globális vészhelyzet eredményeként mélységes önreflexiókra kényszerült?
Bár könnyű lehetne számos negatív jelzővel megbélyegezni ezt az albumot azzal a céllal, hogy megküzdjünk az egyre agresszívabb Taylor Swift mániával, az igazság az, hogy a Tortured Poets nem feltétlenül egy rossz mínőségü műalkotás – inkább csak megszokott, igénytelen és unalmas.
Mindezek ellenére valóban megvannak a fénypontjai is, mint a Fortnight nevezetű vezérdal, amely Post Malone segítségével nyitja meg az albumot. Ez egy lassan égő, ugyanakkor fülbemászó dallammal mutatkozik és a zenei alap sem sok vizet zavar, sőt, a háttérben tündöklő szintetizátor és dobgép párosítás szokásos Jack Antonoff stílusban kellemesen összekeveri Taylor Swift modern, játékos dalszövegírását egy nosztalgikus, az 1980-as évekre visszakacsintó zenevilággal.
Hasonlóan a My Boy Only Breaks His Favorite Toys által is büszkén mutathatja fel Taylor örökzöld tehetségét ami végtelen ragályos dallamok és eufórikus refrének teremtését illeti. Különösképpen ez a dal Taylor egy tíz évvel ezelőtt kiadott, 1989 című albumára emlékeztet, amely segítségével énekesnőnk óriásat csobbant a szintipop világában, ezelőtt inkább country-pop előadóként dominálva a toplistákát. Zárójelben megjegyezném azt is, hogy ugyanekkor kezdett el Taylor közreműködni Jack Antonoff szuperproducerrel is, ami azt jelenti, hogy lassan egy évtizede írják együtt énekesnőnk dalait (Antonoff a 2019-es Lover album óta Taylor Swift vezetőproducere).
Az album tetőpontjaiként kiemelhetőek a Down Bad, valamint a Florida!!! is, az utóbbi, amit Florence Welch énekesnő segítségével hozott létre. Ez a két dal kimondottan ódivatú Taylor Swfit eljárással egyesíti az elmés, naplószerű dalszövegírást dinamikus, érdekfeszítő, ugyanakkor kereskedelmi popzenének megfelelően megközelíthető felépítéssel.
A legsúlyosabb bűne a Tortured Poets-nek (a fent megemlített identitászavaron kívül) az, hogy túlságosan zsúfolt annak zenei listája és a dalok előbb-utóbb egybeolvadnak. Jack Antonoff minimális zenei kísérettel szolgáltatta énekesnőnk lírai énjét, a hangszer felhozatal nagyrészt limitált legyengült szintetizátorok és monoton zongora lenyomásokra. Ez sajnos nem újdonság Taylor Swift zenéjében, sőt a Midnights is bűnös elkövetője ennek a hibának.
Nem menti meg az albumot visszahúzódott hangvilágától Taylor Swift dalszövegírása sem. Míg az énekesnő számos albuma színig tele van töltve ütős egysorosokkal és csavaros metaforákkal, aktuális próbálkozása arra mutat, hogy művésznőnknek súlyosan szüksége van egy hosszabb szünetre. Számos jel van arra itt is, hogy Taylor Swiftben még mindig jelen van az az írói képesség, amely a legtöbb főáramlatos popzenészben hiányzik, mint pl. az I Can Do It With a Broken Heart, ahol csintalanul játszadozik olyan témákkal, mint a szívtörések által motivált termelőképesség, vagy a So Long, London, amely e szerző kedvenc sorait tartalmazza („You sacrificed us to the gods of your bluest days, / And I’m just getting color back into my face”). Nagyrészt viszont a szövegvilág hiányos, fejvakargattató, Taylor Swift pedig a lehető legegyszerűbb gondolatokat gyakran túlbonyolítja megközelíthetetlen szavakkal. Locsogások és túlbonyolított szóvirágok által nem lesz egy szöveg üzenete kifinomultabb, sőt ezek frusztrálják az olvasókat és megjegyezném azt is, hogy a legtöbb amatőr író így próbálja eltakarni irodalmári hiányosságait. A fentebbi mind ráhúzható a dalszövegírásra és kérdéses, hogy Taylor miért cserélte ki az egyszerű- és ütős sorokat olyan idézetekre, amik látszólag erőltetett metaforákkal és szinonimaszótárral voltak megfogalmazva.
A Tortured Poets Department legfőbb hátránya az, hogy a Folklore és Evermore nővéralbumok túl magasra helyezték a kreatív lécet, Taylor Swift pedig látszólag nem volt azóta képes ezt elérni. A „villám egy üvegben” hatás amit énekesnőnk 2020-as lemezeiben kaparintott meg egyhamar nem lesz megismételve, főleg úgy, hogy nem hagy időt és teret kreativitásának. Ezen kívül pedig eljött az ideje annak is, hogy Taylor Swift és Jack Antonoff véget vessenek együttműködésüknek – egy zenésznek szüksége van új nézőpontokra és kihívásokra, Antonoff bácsit pedig ideje kiszabadítani abból a bilincsből, amivel Swift 2019-ben a hangstúdió fűtőteste mellé kényszerítette.
A The Tortured Poets Department itt elérhető.
Kiemelt kép: Republic Records