Emelje fel az a kezét, aki a sofőrsuli elkezdése előtt félt attól, hogy nem fog sikerülni, vagy esetleg jelenleg vacillál azon, hogy neki való-e ez az egész vezetősdi. Megsúgom, én is felemeltem most a kezem.
Mielőtt elkezdtem a sofőriskolát (a társaimhoz képest egyébként elkésve, hiszen nem tizenkettedik osztályban, hanem csak az egyetem első évében álltam neki), a bennem megbúvó félelmek zöme olyasmikből állt, mint például hogy én leszek az a szerencsétlen, aki a város közepén 20 km/h-val csigázik, vagy nem lesz jó a kéz-láb koordinációm, és már a tanuló óráim alatt balesetezni fogok, esetleg hogy majd lenéznek már csak abból kiindulva, hogy nő vagyok a volán mögött. Ezek és ezekhez hasonló gondolatok voltak azok, amik sok ideig meggátoltak abban, hogy esélyt adjak bár az elképzelésnek, hogy én valaha vezetni fogok.
De aztán történt egy októberi napon, hogy legjobb barátnőmmel hangüzenetekben beszélgettem – ő épp azon a héten kezdte az óráit –, és megtudtam, hogy az instrukciós kocsiknak vannak pedáljaik az anyósülésnél is. Észbontó, tudom; mai napig nem értem, miért nem jutott el hozzám ez az információ hamarabb. Hallatára valami a fejemben hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett: talán már nem is féltem annyira a gondolattól, mert tudtam, hogy hogyha nagyon szerencsétlen leszek az elején, lesz aki benyomja a féket helyettem. Ez és a barátnőm példája követésének vágya elég volt ahhoz, hogy a Nagy Spontán magával ragadjon. Mi történhet, ugyebár? Mindenki arra várt körülöttem, hogy elkötelezzem magam a vezetés iránt. Szóval beiratkoztam az intruktoromhoz megtanulni, hogyan kell egy ilyen négykerekű masinát mozgásba tenni és a nagyvárosi forgalomban helyesen kezelni.
A fél év alatt viszont, amelyet a hajtásim megszerzésével töltöttem el, ennél sokkal többet tanultam meg. Javarészt önmagamról, de nem csak. Ezek voltak azok a tanulságok, amelyekre egyáltalán nem számítottam, és amelyeket szeretnék most másokkal is megosztani, mert senkit nem hallottam még nyíltan beszélni a fejlődési folyamat személyes, belső részéről. Márpedig meglehet, hogy ebből a munkatípusból megy bele a legtöbb a sofőrsuliba. Olvassátok tehát ezt egy olyan nyílt levélként, ami azoknak szól, akiknek bátorításra vagy épp elbátortalanításra van szükségük. (Utóbbit azért remélem, ha megtörténik, nem marad végérvényes.)
I. A sofőrsulira rengeteg mentális energia megy el. Ezt nemcsak olyan szempontból mondom, hogy sokat kell gyakorolni a KRESZ-t, mielőtt berögződik annyira az ember agyába, hogy utána már reflexből megy az egész.
Van nekem egy olyan szokásom (jó vagy rossz, ezt mindenki magának dönti el), hogy amikor belekezdek valami komolyba, a teljes energiaforrásomat rááldozom arra, hogy az rendesen meg legyen csinálva. Ettől fogva abban a fél évben, amikor a hajtásim megszerzésén dolgoztam, akarva-akaratlanul sokat gondolkodtam a vezetésen az óráimon kívül is. Rágódtam eleget a kérdőíves és úton megejtett hibáimon, és nem nyugodtam, amíg kilogikáztam a helyes megoldást az egyes problémákra. Mindezt viszont sajnos a kreativitásra szánt időm sínylette meg.
Íróként az évek során többször is megtapasztaltam, hogy a mentális jólétem jelentősen csökken olyan periódusokban, amikor nem tudok időt vagy energiát szánni a regényötleteimre vagy verseimre. Olyan, mintha a bennem élő történetek folyton ki szeretnének mászni onnan legbelülről, és az életem múlna azon, hogy elmesélem őket vagy sem. Érthető tehát, hogy ilyen szempontból nem volt a legkellemesebb számomra egy olyan készség elsajátításán dolgozni, ami a belefektetett idő és erő által már-már szemályiségvonássá kezdett átalakulni. Bár már eltelt egy kis idő, amióta szamárjelzős sofőrré váltam, még mindig érzem azt, hogy nem sikerült kipihennem a sofőrsulit, és kicsit nehezen tudom az energiámat is visszairányítáni arra, ami számomra igazán fontos. De próbálom ezt is egy személyes fejlődési lehetőségként felfogni.
II. A vezetést meg lehet szeretni – még akkor is, ha az elején írtózkodsz tőle. Mint ahogy a bevezetőből is kiderült, nagyon sokáig én voltam az a személy, akit ha megkérdeztek, hogy készülök-e hajtásit szerezni, egy novellányi érvvel álltam elő azért, hogy a nemleges válaszom társadalmilag elfogadhatónak tűnjön. Valójában az egész mögött az állt, hogy rettenetesen féltem attól, hogy több bajt csinálnék a kormánykerék mögött, mint jót. Ehhez persze hozzájárult temérdek olyan szöveg is (már elemi iskolás korom óta) tanítóktól, ismerősöktől vagy akár a hírekből, ami a fiatal sofőröket kegyetlenül szidta. Az első tíz levezetett órám után is még úgy éreztem, nem vagyok biztos abban, hogy a vezetés egyáltalán nekem való-e. De aztán valami mégiscsak a helyére kattant a fejemben, és amiután a mozdulatok kezdtek gondolkodás nélkül is menni, arra lettem figyelmes, hogy nagyon élvezem a vezetést. Van valami izgalmas abban, hogy az úton soha nem találkozik az ember pont ugyanazzal a helyzettel, és mindig figyelmesnek kell lennie ahhoz, hogy a dolgokat észrevegye, és kellőképpen kezelje. Amióta átkerültem a bal első ülésre, soha nem volt olyan kocsiutam – akkor sem, amikor nem én vezettem –, hogy ne figyeltem volna a forgalmat, mintha egy regény szereplőjeként a cselekmény fordulópontjánál kellene lereagálnom bármit, ami megtörténhet.
III. A stressz javarésze a hajtási megszerzése után jön. Teljesen logikátlan, nem?
Voltam olyan szerencsés, hogy az instruktorom egy türelmes, megértő, szelíd természetű ember volt. Amíg elvégeztem az összes órámat, levizsgáztam, és újravizsgáztam a gyakorlati részből, nem volt egy olyan nap sem, hogy keményebb megszólást kaptam volna tőle. Persze a hibáimról mindig megjegyzést tett, és szünetelés közben mindig időt fordított arra is, hogy elmagyarázza, hogy mi nem volt jó az adott helyzetekben (emiatt nagyon hálás vagyok neki). Mindkét gyakorlati vizsgámon a rendőr is azt mondta, hogy nagyon szépen vezetek (az elsőn való elbukásom egyébként egy naiv hibámból történt). Lehet mindez kicsit illuziót keltett bennem arról, hogy mennyire is vezetek jól, de ami biztos: amikor kikerültem a „nagybetűs” nagyvárosi utakra, hirtelen rengeteg kritika ért, és a többi sofőr sem volt egyáltalán olyan türelmes velem, mint amilyen azelőtt. (Felmerülhet tehát az a kérdés, hogy vajon a sofőrök között az egymással szembeni tisztelet csak akkor érvényesülhet-e, amikor a kezdőbbik kocsiján ott van nagyban, narancssárgában a „ȘCOALA”?)
Ha viszont lehet egy dolog, amit a jövőbeli sofőrtanoncoknak üzenhetek, az ez lenne: nagyon fog fájni az, amikor a saját családotokban akad majd olyan tapasztalt sofőr, aki türelmetlenkedve és veszekedve fejezi ki minden egyes észrevételét (ezek általában az édesapák). De ne vegyétek nagyon szívre, hiszen ez egy egyetemes tapasztalat – „canon event”, ha úgy tetszik. Minden kezdő sofőr végig kell járja ezt az utat is.
IV. Kezdőnek lenni nemcsak neked nehéz, hanem a körülötted lévőknek is. A vezetés – ha tetszik, ha nem – egy olyan készség, amelynek a nap mint nap történő gyakorlatba tétele potenciálisan életveszéllyel is járhat. Ennek a tanítása pedig nagy felelősséggel jár, mind az instruktor, mind a megbízott családtagok esetében.
Gyakran gondolkodok azon, hogy miért történnek konfliktusok a kezdő sofőrök és édesapáik, de sok esetben még köztük és az instruktor között is. Nem vagyok pszichológus, nem is készülök annak, tehát pontos és megbízható választ nem szeretnék én itt adni erre a kérdésre. Józan paraszti ésszel viszont talán arra jutottam, hogy a tanulási folyamat mindkét félnek ijesztő. Képzeld csak el: tapasztalt sofőrök feladják a volán mögötti helyüket azért, hogy az újak tapasztalatot szerezhessenek. A hirtelen felismerése annak, hogy bármi történik, a kontroll nincs már (teljes mértékben) a kezükben, teljesen érthető, ha kisebb-nagyobb krízist eredményez. Ezért is szeretek úgy gondolni az egészre, hogy a türelemnek kölcsönös funkciót kell betöltenie. Ha pedig úgy adódik, egy-egy pihenő sem árt a vezetésnek, mert a folytonos veszekedések és rossz tapasztalatok nagyon könnyen el tudják venni egy kezdő sofőr kedvét tőle. Főleg, ha az egész folyamatba több ment bele, mint egyszerű készségfejlesztés.
És azt hiszem, ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz is, ahol a legsebezhetőbb vagyok.
V. A sofőrsuli nemcsak készségi, hanem kemény lelki munka is. Legalábbis számomra az volt. Hiszen az egész elkezdéséhez össze kellett gyűjtenem a bátorságot, hogy éveknyi önbizalomhiányt és félelmet legyőzzek a vezetéssel kapcsolatban. Ezután rá kellett jönnöm, hogy a perfekcionizmus a lehető legrosszabb tulajdonság, amivel egy kezdő sofőr rendelkezhet.
Tipikusan az a személy vagyok, aki minden egyes hibán legalább kétszer annyit rágódik, mint az átlagos ember. Sokszor volt olyan reggelem, hogy bár tudtam, az instruktorom egy türelmes és szelíd ember, nem fogja leharapni a fejemet semmiért, mégis gyomorideggel ültem a buszon, egyszerűen frászom volt órára menni. A végén persze soha semmi nem bizonyult életbevágónak, de az is egy külön procedúra volt, hogy megtanuljam nem lekezelni magam a kisebb-nagyobb hibáim miatt.
Meg kellett tanulnom kedvesnek lenni önmagammal szemben. Ilyen értelemben a türelem nem két-, hanem háromirányú: türelmes kell legyen az anyósülésen ülő instruktor vagy családtag a kezdő sofőrrel szemben, a kezdő sofőr a tanítóival szemben, és ugyanő saját magával szemben is. Mert a vezetés nem is egy annyira egyszerű dolog, mint amilyennek néha tűnik. Meg az is rendben van, ha a vizsga sem sikerül egyből; persze piszokul fáj, főleg olyasvalakinek, aki előzőleg eldöntötte, hogy egy számára fontos személyt büszkévé tesz azáltal, hogy elsőre átmegy rajta. Vagy olyannak, aki még azelőtt nem bukott el semmiben sem. De ígérem, nem lesz senki kevesebb amiatt, hogy nem tudott egy korrupt és komplikált rendszerben elsőre bizonyítani. Akkor sem, ha ezt utána folyton a fejéhez vágják majd.
A lelki munka viszont a sikeres vizsgával nem ér véget: mint ahogy már utaltam rá, a vezetés azóta is jelentős mentális energiát fogyaszt el a mindennapjaimban. Persze ott van az is, hogy a tanulás igazán csak akkor kezdődik, amikor élesben megy már a gyakorlat, és ilyen szempontból jó is, hogy aktívan foglalkoztat még a dolog. Viszont úgy érzem, ideje lenne mostmár személyiségvonás helyett tényleg csak egyszerűen készségként tekintenem a vezetésre – egy olyan dologra, amiben nem kell feltétlenül mindig a legjobbat produkálnom (a biztonság határain belül!), mert nem egy meghatározó része annak, aki vagyok. Ehhez viszont nem szabad elfelejtenem azt a készséget sem, amit maga a vezetés mellett tanultam meg: az önmagammal szembeni türelmet.
Szeretném lassan lezárni magamban ezt az egész sofőriskolás fejezetet, és újból, igazán író lenni. Talán ezt a célt szolgálja ez a cikk is.
Szóval lehet, hogy a sikerhez vezető utam göröngyös volt (akár a kelet-európai országutaink), de a legvégére úgy érzem, mégis megérte a hajtásimba ezt a sok erőfeszítést beletenni. Nemcsak egy, hanem két hasznos készséggel is gazdagodtam általa, és bár az egész folyamat hagyott bőven negatív nyomokat is a lelkemben, biztos vagyok benne, hogy megvannak a megfelelő eszközeim ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzam ki ebből is. Ez egy olyan viharos pillanata volt a személyes fejlődésemnek, amit nem tudtam előrelátni – de hát talán nem is kellett előrelátnom. Már több vagyok általa, és még több is lehetek. Ez pedig egy nagyszerű lehetőség.
Kiemelt kép: saját fotó.