Április 20-án megrendezésre került az első csíkszeredai Tedx, Think Outside the Fog mottóval. Ennek kapcsán beszélgettünk Miklós Csongorral, az esemény egyik fellépőjével arról, hogyan is érzi magát az ember, amikor 18 perce van, hogy megossza gondolataid az emberi lélek működéséről. Csongor pszichológusként, hipnoterapeutaként és mentálhigiénés szakemberként dolgozik, emellett rengeteg előadást tart annak érdekében, hogy rávilágítsa az embereket arra, hogy lehet élni másképp is, és irányt mutasson egy békésebb léthez. Egy olyan léthez, ahol ki lehet fejezni az érzéseidet, és ahol szabadon kérhetsz segítséget, ha eltévednél a belső zűrzavarodban.
Mindenkinek jár, hogy kifejezze, amit érez, és ezzel nincsen semmi probléma.
Hogyan érezted magad, mikor felkértek a TEDx előadásra?
Miklós Csongor: Hát, először nem hittem el, utána megijedtem. Utána egy félévig nem történt semmi, és gondoltam, hogy lemondtak rólam, akkor meg kezdtem ezen aggódni, hogy biztos valami baj van. Aztán három hónappal ezelőtt felkértek hivatalosan is, és még jobban megijedtem. De azt éreztem, hogy eddigi pályám során ez a legfontosabb 18 perc, ami a szakmai részét illeti, nyilván nem lehet összehasonlítani azzal, amikor segítek az embereknek, de az előadói minőségemben messze-messze azt gondolom, hogy a legfontosabb mérföldkő volt, s valószínűleg még hosszú ideig lesz. Nem tudom, hogy lehet-e ennél nagyobb felkérés.
Hogyan választottad ki a témádat?
M. Cs. :Az egy nehéz szülés volt. Két téma között vergődtem. Az egyik az az volt, hogy Székelyföldön az elfogadással, a különbözőséggel hadilábon állunk. Nem nagyon szeretjük beengedni azt, ami új. S arról akartam beszélni, hogy az én életemben milyen sok dolgot hozott a különböző kultúrákkal, és emberekkel való megismerkedés, de aztán beszélgetve az egyik barátommal, aki ugyancsak pszichológus, azt mondta, hogy ne magamról beszéljek. S ezután gondoltam arra, hogy én szeretném, ha szembenéznénk azzal, hogy milyen káros hatásai vannak a kéretlen útravalóknak, vagy az agresszív gyermeknevelésnek, és hogy milyen magas az ingerküszöbünk az agresszióval szemben. Ennek nagyon negatív hatásai vannak, Hargita megyében például a legmagasabb az öngyilkossági ráta az egész országban. Akkor döntöttem amellett, hogy ez egy olyan üzenet lehetne, ami sok embernek adhat egy új nézőpontot. Ez volt a remény bennem. A beszéd végén, volt egy gyakorlat, ami arról szólt, hogy a belső gyermekünkkel, hogy tudunk összekapcsolódni, jó kiindulópontként a gyógyulás útján. Meg akartam mutatni, hogy milyen rosszul állunk, és hozni egy megküzdési lehetőséget, hogy hogyan lehetne ezt folytatni.
Mit értesz kéretlen útravalók alatt?
M. Cs. : Azt értem, amikor a gyermeknek, fiatalnak azt mondják, mondjuk legyen egy lányról szó, hogy amikor férjhez megy a békességért sokat kell tűrni, vagy, hogy az asszonynak a konyhában a helye. Vagy az olyanok, hogy nem szabad segítséget kérni, mert akkor tartozni fogsz másoknak. Vagy amikor lekicsinylően beszéltek a szülők a gyermekkel, megrémisztették. Csomó olyan félelmet elültettek a nagyszüleink, szüleink a lelkünkbe, amitől aztán felnőtt korunkban nagyon erősen szorongtunk. A legtöbbször pedig csak arra lett volna szükségünk, hogy legyenek értő és érző módon ott mellettünk, hogy meghallgassa valaki, hogy nekünk valami éppen rossz.
Hogyan építetted fel az előadásodat?
M. Cs. : Amikor felkértek, kiírtam a facebookra, hogy akinek még eszébe jut kéretlen útravaló, az nyugodtan kommentben írja oda, és akkor ezt beépítettem. Körülbelül 300-400 ember válaszolt. Nekik pedig írtam privát üzenetet, hogy írják le, hogy mit szerettek volna ezek a mondatok helyett kapni. És akkor mindenki kivétel nélkül azt írta, hogy jó lett volna, ha a szülei csak megpróbálták volna megérteni. Az volt az elképzelés, hogy az előadás végén legyen egy hipnózis, vezetett meditáció, amely során ezzel a kicsi gyermekkel, akit akkor megbántottak a felnőttek kapcsolatba tudnak lépni az ottlévők. Ez egy 5-6 perces dolog volt, amiben behunyt szemmel találkozhatott a közönség a belső gyermekkel. Azzal zártam, hogy szerintem azért van szükség arra, hogy jól legyünk, mert általa a gyermekeink is jól lesznek. Úgy lehet meggyógyítani a társadalmat, ha egyszer az ember saját magával valamit kezd.
Fotó: TedxCsíkszereda facebook oldal
Hogyan reagált a hipnózisra a közönséged?
M. Cs. : Szerencsére előtte levő nap előadást tartottam valahol, és ott volt egy 20 fős, kisebb közönség. Kérdeztem, hogy kipróbálhatom-e rajtuk a hipnózis részét. Kipróbáltam, és az egyik résztvevőt nagyon érzékenyen érintette. Olyan gyerekkori élménnyel találkozott, ami mondhatok úgy, hogy szinte újratraumatizálta. Ezért utolsó nap átírtam a hipnózisnak a szövegét nem egy gyerekkori traumára, hanem egyszerűen arra, hogy a belső világukban keressenek egy biztonságos helyet, ahol jól érzik magukat. Ide pedig bevezettem a belső gyermeküket. Nagyon sokak arcán azt láttam, hogy a találkozás jó volt, elérzékenyültek, nagyon sokan sírtak, és amikor véget ért az egész menet, akkor sokan odajöttek, és megköszönték az élményt, vagy elmondták, hogy mit éreztek. Különleges dolog volt.
Belőled milyen érzéseket váltott ki az egész, úgy folyamatban, mint előadás közben?
M. Cs. : Mikor mentem fel a színpadra próbáltam a feszültséget tompítani. Sokszor kinéztem a közönségre, míg a többiek előadtak, próbáltam magam odaképzelni a helyzetbe, mégis erősen vert a szívem, mikor kiálltam. De volt egy csomó mosolygós arc, meg egy csomó ember, akit ismertem. A közönségnek az energiáiból azt éreztem, hogy jó helyen vagyok, és borzasztó gyorsan eltelt. Azt éreztem, mintha valami tudatmódósító szer ütötte volna meg az agyamat, mert a közönségből áradó valamiféle energia, plusz az, hogy ott a szemedbe három vagy négy fajta fény süt ahhoz, hogy jól meg legyél világítva egy nagyon különleges állapotot hozott, és nagyon belevitt a jelenbe. Nem kalandoztam el, és abszolút jelen tudtam lenni. Nagyon-nagyon élveztem minden másodpercét az egész dolognak. Azt hiszem életreszóló élmény volt, mert még hosszú napokig élt bennem. Nem volt fogható semmihez, nagy is volt a felhajtás körülötte, viszonylag rövid volt az időm. Az előadásaimnak a csúcsa volt ez. Most volt az első olyan előadás, amikor nem fogalmazott meg senki kritikát, hogy hol lehetne ez jobb, pedig millió helyen tudom, hogy nem azt mondtam, amivel készültem. Élmény szempontjából, azt gondolom, hogy lehet, hogy a közönségem számára is ez adott a legtöbbet, mert egybe volt sűrítve minden, amit gondolok az emberi működésről. Szerintem most ebben az előadásban próbáltam a leghangsúlyosabb, legfontosabb üzenetet adni, amit én gondolok, hogy a legégetőbb probléma Székelyföldön.
Mitől féltél a legjobban?
M. Cs. : Attól féltem, hogy dadogni kezdek, vagy elfelejtem a mondandómat, ami meg is történt. Az is benne volt a pakliban, hogy az életben egyszer adatik meg a lehetőség, már pedig valószínű, hogy jövőre megint nem fognak valahova Tedx-re hívni. Attól tartottam, hogy azt, amit szépen összeraktam- azt gondolom, hogy leírva elég ütős lett-nem fogom tudni visszaadni. És ez be is jött részben, de mégis úgy jöttem le a színpadról, hogy bár nem úgy adtam elő, ahogy én szerettem volna, mégis fogyasztható volt. Tökéletlenül volt tökéletes az egész dolog. Ez volt a félelmem, hogy nehogy beleakadjak, vagy elveszítsem a fonalat, ugyanakkor egy kicsit bíztam is magamban, hogyha elmegy az egésznek az íve, akkor hozok egy új ívet. Olyan félelmeim is voltak, hogy a családom ne szégyellje, hogy hebegek-habogok. Kábé ez volt bennem.
Van valami, amire buzdítanád a fiatalokat?
M. Cs. : A fiatalokat arra buzdítanám… huh, közhely lesz! Azt gondolom, hogy a határainkat kell feszegetni nagyon erősen. Mindenkit arra buzdítanék, hogy legyen kíváncsi arra, hogy mi van benne. Most nemcsak az önismereti munkára gondolok, hanem arra, hogy meddig tud elmenni. Hogy fedezze fel azokat az alvó potenciálokat, amikről nem is tudta, hogy benne van. Sajnos, bármennyire is közhelyesen hangzik, a komfortzónán belül nem lehet megtapasztalni, hanem ki kell mozdulni, először a pánikzónába, amikor megijedünk, és utána a tanulási zónába. Nekem nagyon jó tapasztalatom volt a Tedx arra, hogy kiálltam, megijedtem, ugyanakkor az a tapasztalat, amit az évek alatt felgyűjtöttem valahogy a tudattalanomból előlépett, hogy nyugi, ez jó lesz. Valami kezdte súgni a fejembe, hogy kár lenne elcseszni ezt a 18 percet, mert ez egy nagyon jó buli. Ezt oda vezettem vissza, hogy a tudattalanunkban rengeteg erő van, amit szerintem érdemes kiaknázni. Úgyhogy mindenképp a határokat szerintem kell minél inkább feszegetni, súrolni. Mindennap egy kicsit saját magunk előző verziójánál jobbnak lenni, csak nem kényszeresen, hanem inkább rácsodálkozva, hogy ezt se gondoltam volna magamról, és mégis ott van bennem.
Hogyan lehet ebben elkerülni a kényszert? Hogy ne görcsösen ragaszkodjunk a fejlődéshez, hanem egy szabadabb formában?
M. Cs.: Hát igazából akkor lesz ebből görcs, ha valaki másnak akarok bebizonyítani valamit. Kíváncsisággal kell hozzáállni, hogy vajon mi lehet bennem, vagy vajon ma meg tudok-e valami újat magamról, vagy vajon kiderül-e ma rólam az, hogy bizonyos dolgokhoz nemigazán van tehetségem. Ha kíváncsisággal állok ehhez a kérdéshez, és nem úgy, hogy ezt én ha törik, ha szakad meg akarom csinálni, nagy kitartással -ahogy általában beleszaladnak az emberek az éles késbe- akkor ebből nem lehet rossz. Csak ehhez kell egyfajta önbizalom, önbecsülés, önmagunknak a teljes elfogadása, hogy vagyok, aki vagyok, és nézzem meg, hogy ebben még mi lehet. Valahogy így képzelem én el.
Kiemelt kép: Miklós Imre facebook oldal