Az imént teljesen bepánikoltam, hogy akkor most mikor van anyák napja?! Május első vasárnapja, nem? De akkor miért posztolgat minden influenszer már most szívecskés kis hülyeségeket, hogymondják, olyan pandorás mütyüröket, amik az égvilágon semmire nem jók a csüngésen kívül, de megnyerheted őket, vagyis anyukád, vagyis te és aztán ha nem vagy “olyan” odaadod annak, aki meg az életedet adta, egy ennyit mégiscsak megér, és nem kell mást tenned csak szanaszét ömlengő regényeket írni a tökéletes gyerekkorról és a hős anyádról, meg taggeld be a BFF-t, hogy legyen ugyanolyan karkötőtök, vagyis izé, anyukátoknak, s máris meggazdagszik ebből pár vastag bukszájú. Igaz, ez csak egy kis bónusz a karácsonyi behajtás után, de ez is kihoz egy Balit na. De miért kell ezt csinálni?? Minden évben hagyományosan rám hozzák a frászt. Megnézem, oké, nem vagyok teljesen félkegyelmű, csak most vasárnap lesz. De tényleg, minek kell mindent elsietni? Őrület.. aztán durván elszégyellem magam, mert ez pont egyáltalán nincs elsietve. Pont le vagyunk, én legalábbis folyamatosan késve erről az ünnepről, nem is lehet elég korán elkezdeni, nem is lehet befejezni.
Na, hát szia anya. Az ajándékod már tegnap megkaptad, de itt a szokásos leveled is, nem szokásos formában. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de most, amikor ezt olvasod, nem vagyunk egy lakásban, egy helyen, egy városban, és előre is szakad meg a szívem, hogy majdanán pár nap múlva, az anyukák ünnepnapján sem leszünk. Aznap nem tudok virágot hozni neked és nem ölelgethetlek meg. Asszem most először van ilyen. Látod, erre nem is gondoltam, mikor odébb költöztem száz kilométerrel tőled, hogy ilyen napokon is a száz kilóméter az száz kilóméter, sőt, ilyenkor még annál is többnek tűnik. Az stabil, hogy levelet általában írtam neked a nagy napon, ez volt mindig a legolcsóbb ajándék ötletem, és ez mostanra sem változott. Bár mostmár nem csak a csóróság motiválja ezt, tudom, hogy értékeled az effajta szentimentalizmust és elrakod a dobozodba a többi levélke meg a levágott hajaim mellé. Most még, amikor ezt pötyögöm, még itt vagyok, tart még a nagy vizit, a kisvakáció itthon, és figyellek, amint kint üldögélsz az erkélyen, a hokedlin, cigizgetsz és hunyorítva, kicsit már mamásan nyomogatod a telefonod. Aztán megzavarnak a szégyentelen-szárnyas-szürke nem hivatalos háziállataid, és te hadakozol velük, szitkozódva. Én így szeretlek, anya.
Mióta nem lakunk egy fedél alatt, nagyon (bevallhatatlanul nagyon) sokszor gondoltam, hogy köszönöm szépen, akkor én fogom magam és megyek haza, kell az anyukám. Azaz, ANYÁT AKAROM!! Kell az anyukám. Folyamatosan. Erre jöttem rá. No, nem fedeztem fel a spanyol viaszt azzal, hogy mindig az kell ami nincs, de most komolyan. Mi a jóég lenne velünk nélkületek?
Mert. Varázsló vagy, anya. Örök kuriózum marad nekem, hogy amit nem találtam (ezalatt érts abszolút mindent, amim valaha volt és lesz) a Bermuda-háromszög lakásunkban, te, miután elhangzott a “ha oda tetted, akkor vegyed onnan elő” klasszikusod, amitől külön kategóriás agyvérzést lehet kapni, odanyúltál, az ágy mögé, a fogasra, a megfelelő fiókba (amit már kétszer én átkutattam), legutóbb egész pontosan egy esernyőbe, és előhúztad, Mary Poppins-os magától értetődő könnyedséggel az elveszett tárgyat.
Gyógyító vagy, anya. Te tartottad a nyakamon a fejem (merthogy másként azt is elveszíteném), s a helyén az eszem, becsületem. És te tartottad össze is a fejem, amikor a migrén kínozta, nyomta, zúzta. Te tartottad össze a testem, mikor negyven fokos lázzal, rugdosva-hisztizve panaszkodtam, s egy cseppnyi Blaha Lujzát bevetve ecseteltem, hogy mennyire nagyon szerencsétlen vagyok. Te tartottad össze a mentális egészségem, mikor a magazinom tervezésekor ültünk a konyhában és megszámlálhatatlan mennyiségben záporozott részemről a kedvenc “éédes f*szom..!” kifejezésem. Te, ahogyan annó az elcseszett hegedű vizsgám után a hegedűtanárom mondtavolt már minden-mindegy alapon, hogy “hai să destindem un pic atmosfera”, megnevettettél, s én is téged, s röpködtek tovább az édes f*szok, de az atmoszféra két kilóval lightosabb lett és a megcsinálhatatlan megcsinálhatóbb. Te tartottad össze a szívem, mikor ezt az amúgy is születésemtől defektes szervem valami külső hatás érte, mondjuk egy másik szív szilánkja hasította millió-fele, te nem engedted. Ahányszor kizavartalak olyankor a szobámból, te annyiszor tudattad, hogy szeretsz ígyis-úgyis, akkor is ha nem akarom, akkor is ha ezt most pont lesz*rom, és ez pont elég az összetört szívnek egyben maradni. És most, hogy “dob”-ol a szívem boldogan, már nem aggódsz nagyon, csak normális mértékben és nem állsz készenlétben, ha jön a világ vége, akkor is ha a nagy fehér doboz még megvan a túlélő felszereléssel. Ez jó neked, anya. Ez jó nekem is, anya.
Te egyetemes, univerzális tudós vagy, anya. Az összes ötödikes mateket tudtad, és mi mire való gyógyszert, az összes receptet, és telefonszámot, és román szót, és ismerőst. Most is a te pulcsidban krúzolok és a te cigidet szívom, amit loptam tegnap, összesen kettőt. Az egyiket munka közben kellett elfogyasszam mer’ feszkó volt, a másikat mostanra tartogattam, mer’ kellett az ihlet. És szerintem amugy pontosan tudod ezt is, hogy elloptam. Mint ahogy azt is, amikor pizsama felsőben akartam suliba menni, és kabátban mentem ki a szobámból, hogy ne lásd meg, te azt is tudtad. Meg azt is, hogy sosem akartam gyerektáborba menni, mert nem szerettem sok emberrel lenni napokig (ez semmit nem változott), és óriási meséket találtam ki, hogy miért nem tudok én oda elmenni. Mint ahogy mindig is tudtál mindent is rólam, amiket csináltam, amiket mondtam, amiket máshogy mondtam, mint ahogy volt, mikor szépítettem vagy ferdítettem, mikor kimondtam, mikor elmondtam, és mikor nem. Ez ilyen félelmetes anya stuff, anya.
Bátor vagy, anya. Csak mi ketten tudjuk szerintem, hogy mennyire.
Csodálatos vagy, anya. Leginkább azért, mert nem tudsz nem önmagad lenni minden egyes pillanatban. Bennem, kitudja honnan, van egy jó adag színésznő. De te, te a legvalósabb, legőszintébb te vagy. Nincsenek pózok, nincsenek másolt modorosságok, attitűdök, viselkedések. Mutatod ami vagy, adod ami ebből jönni tud, és semmilyen vágy nincs benned mások elvárásai szerinti megfelelésre (ha ez azt is jelenti, hogy farsangkor almafának öltözöl be, ami valljuk be, életed egyik csúcspontja volt). A fontos, az értékes neked nem a külcsín, s a smink és nagyzolás. Hanem az őszinteség, a bölcsesség, a humor, sok humor. Példaértékűen végzed a hivatásod, amire születtél, ami a missziód ebben az életedben. Akkor vagy többek között a legcsodásabb, mikor neveled a kisembereket, mikor azt csinálod, amiben igazán jó, a legjobb vagy. Hányszor borzadtam el azon, hogy késő estig görnyedsz a konyhában az asztal fölé, körmölve fáradhatatlanul a bizonyítványokat és csodaszépen rajzolva a következő tananyaghoz a kellékeket. (Pár évre rá már te borzadsz azon, hogy én dolgozom hajnalig, csak én a laptop fölött). A szorgalom és igényesség, a törekvés olyan fogalmak, amiket te testesítesz nekem meg. Te tanítottad nekem meg. Szóval ne szidj légyszi azért, mert reggelig munkálkodom. Te sokkal rosszabb vagy.
Te én vagy, anya. Azt hittem sokáig, hogy csak apára hasonlítok, de képzeld, nemrég észrevettem, hogy az ujjaim úgy tartom mint te, anya. És ugyanolyan pocsék vagyok a sportokban mint te, anya. És ugyanolyan naív vagyok a szerelemben mint te, anya. És ugyanolyan ambíciós vagyok mint te, anya. És ugyanolyan vicces ember vagyok mint te, anya. És ugyanúgy mindig történik velem valami, mint veled, anya. Ezeket szeretem, anya. Másrészről az, hogy mi hogy tudunk veszekedni, az leírhatatlanul brutális tud lenni. Az Bud Spencer és Terence Hill csak nem izomból, hanem hangerőből. Nagyon tudlak utálni. Az összes részed, amit magamban is utálok. Hogy ez megváltozik-e vénségünkre, nem tudom, hátha igen. Hátha megszeretem magam annyira, hogy egyszer majd ne utáljam benned is magam, anya.
Mikor valamelyik hétvégén a csapatom meglátogatott, volt egy játék, cetliket húztunk és ezeken kérdések voltak, amiket meg kellett válaszolni. Én többet között azt húztam, hogy mi a legnagyobb félelmem. Kis morfondírozás után azt válaszoltam, hogy attól, hogy nem leszek jó anyuka. Bárki próbálna meggyőzni az ellenkezőjéről, ez van, ez lesz is, de bízom abban, hogy ragadt valami rám belőled, és ha fele ennyire leszek jó anyuka, mint amilyen te voltál és vagy nekem, már van remény. De kérlek legyél ott akkor is, mikor majd ANYÁT AKAROM és két percenként kérdezem, hogy jól csinálom?, jól fogom?, jól etetem?, jól kezelem?, jó vagyok?, jó anyuka vagyok? . Te tudni fogod azt is, mint mindent, anya.
Boldog Anyák napját minden varázsló, gyógyító, mindentudó, bátor, csodálatos Anyukának, legfőképpen az enyémnek!
(szerintem ez egy pandorás mütyürt megérne)
Kiemelt kép: családi albumunk