Mindenki Dűne-lázban szenved az elmúlt hetekben, amióta bemutatták a Denis Villeneuve által rendezett Dűne második részét, minden toplista megborult, iMDB-n a nézők pontozása alapján a film benne van jelen pillanatban a valaha készített top 15 legjobban értékelt film között, Rotten Tomatoes-on szinte 400 filmkritikus közül 92 százalékuk véleménye szerint egy remek filmről beszélünk (és ezek a filmkritikusok azért nem föltétlen osztogatják a dicséretet), és becsületesen kúszik fel a box office toplistákon is, mert elég vaskos bevételeket hozott már az első pár hét alatt is, így szinte borítékolható az, hogy a várva várt folytatás is elkészül majd.
Úgyhogy mint láthatjuk, a fűszerfüggőség a nagyképernyőn keresztül is fertőzi a nézőket, a Dűne megint menő lett, ami teljesen vagány, hiszen ez a könyvsorozat alapozott meg szinte mindent, ami sci-fi, és megérdemli, hogy végre a new média világában is mainstreamnek számíthasson. De kérdés az, hogy tényleg ennyire kivágták a rezet Hollywoodban, és tényleg ennyire jól sikerült ez a film, vagy azoknak van igazuk, akik szerint a 1984-es, David Lynch-féle átirat a Dűne filmek nonpluszultrája? (persze legalábbis amióta megjelent a Part 2, mert azelőtt azt is szívből utálta szinte mindenki)
A 2021-es első rész mindenkit felültetett a hype-vonatra, úgyhogy rendkívül nagyok voltak az elvárások a második résszel szemben – gyönyörűen fel volt építve a világ, szinte tökéletesen követte a könyvek eseményeit, minden apró részletre oda volt figyelve, csodás Hans Zimmer-féle muzsikák, elképesztő vizuálok, és egy páratlan színészi gárda, amelyik talán már overkill is volt a filmhez (sok internetes néző kritizálta például, hogy nehéz úgy azonosulni a karakterekkel, hogy nem Paul-t, vagy Csani-t látják a mozivásznon, mint karaktereket, hanem az őket megformáló Timothée Chalametet, vagy Zendayát, akkora hátszelük van már). Amellett, hogy bár a film tempója kritizálva volt, hogy túl lassan épült, számomra betudható volt ez annak, hogy Frank Herbert világát felépíteni rengeteg időt felvett az első filmből (hiszen az író már a könyvekben is előszeretettel beszélt úgy általa kitalált dolgokról, mintha azon common knowledge lennének bárkinek), szóval érthető is, hogy nagy falattal kellett megküzdjön a film, mégis remekül vette az akadályt, és közben a történetvezetés sem szenvedett – egy jól összetett intró volt a nagy Dűne-univerzumnak, és megadta a keretet a második résznek, hogy úgy mesélje el Frank Herbert történetét, ahogy eddig még soha senki.
És a Dűne: Második rész el is mesélt… egy történetet, nem föltétlen a Herbertét, de mindenképpen, egy történet elmesélésre került. Így ha valaki meg akarja nézni a filmet majd, akkor szólok, hogy fogok beszélni vele kapcsolatosan olyan dolgokról, amin meglepődnétek, mikor nézitek, de így lehet nem fogtok, mert így fogok írni róluk, s akkor fogjátok előre tudni, hogy mi történik, szóval egy gyenge SPOILER ALERT-et elhelyeznék ide.
Félreértés ne essék – a film elképesztő, vizuális oldalon szinte tökéletes, zenei oldalon, díszlet és jelmezek terén dettó, valamint az új színészek is szinte tökéletesek – úgyhogy nem is érzem szükségét föltétlenül kiemelni azokat a részeket, amiket már ronggyádícsértek mások, én főleg azokat a részekről szeretnék beszélni, amelyek miatt A Dűne második része nem lehetett számomra egy katartikus kéjélmény, hanem csak egy még mindig jó film, amivel kapcsolatosan azért pár dolog piszkálta a csőrömet.
Egy könyvadaptáció nem muszáj tökéletesen rekreálja filmben azt, amit ezelőtt több mint ötven évvel megírtak, viszont az szerintem senki számára nem túl nagy elvárás az, hogy az ok-okozati összefüggések azért maradjanak valamilyen szinten intaktok, és azokat a karaktereket, amelyeket megszerettünk, és alig várjuk, hogy a filmvásznon viszontlássuk, ne „kiherélve” kapjuk vissza – mert amíg ezzel nem igazán volt probléma az első filmben, most annál inkább. Az Atreideszeket nehéz elrontani, hiszen körülöttük forog a történet, ezért ők nagyjából rendben vannak, viszont a többi karakternél már más a helyzet – Stilgar, a nagy fremen vezető, sokak egyik kedvence, aki a könyvben is egy ikonikus szereplő, meg egy mentor Paul számára, a filmben csak egy comic-relief yes-man szereplővé degradálódik, aki azon kívül, hogy orrba-szájba lövi azt, hogy „Lisan al Gaib!”, akárhányszor a vászonra kerül, egyéb érdemleges dolgot nem igazán csinál. A Harkonnenek, akik még a könyvben sem voltak éppen sokoldalú, belső konfliktusokkal küzdő, megnemértett antihősök, azok a filmben még inkább rajzfilm-főgonoszok lettek, és minden jelenetben valakit meg kell öljenek ok nélkül, mert ők a „nagy gonoszok” – Austin Butler Feyd-Rauthája viszont kifejezetten kellemes meglepetés volt. Josh Brolin, mint Halleck a szerepet jól játsza, viszont megint, a könyvvel ellentétben itt nem adtak konkrét történetet neki, így olyan feelingje van az ő visszatérésének, mintha csak egy eszköz lenne, ami által a sztori tud előre haladni (mert milyen jó, hogy ő pont tudja, hogy az Atreides atomtöltetek hol vannak elrejtve). Florence Pugh pedig, mint Irulan hercegnő és Christopher Walken, a császár sok vizet nem zavarnak, rendben vannak, viszont az egyik legnagyobb probléma mégcsak nem is velük kapcsolatos.
A Dűne-sorozat ugyanis, amíg egyrészt egy rendkívüli kritikája az imperializmusnak, és a különböző politikai vezetőknek és rendszereknek, több könyvön keresztül gyönyörűen bontja ki a Csani és Paul közötti kapcsolatot – ami ebben a filmben kellett volna kezdődjön, hogy majd az esetleges folytatásban tetőzzön ki. Viszont nem elég, hogy a Csani karaktere a könyvhöz képest sokkal kisebb szerepet kapott (tény hogy ott sem föltétlen centrális szereplő), de valahogy mégis, bármilyen interakciója Paullal valahogy nem autentikus – érzi a néző, hogy oké, ezek ketten együtt kell legyenek, mert hogy minden jel arra utal, meg persze, hogy ők ketten össze fognak jönni, hiszen Chalamet és Zendaya, de ennyi. Nagyon cuki, hogy megvédi Pault a csúnya bullyingoló fremen lányok előtt (mint valami amerikai középiskolás drámában az új fiút), de minden pillanatában előre látjuk mi lesz a végkifejlet, és pont ezért szinte semmi varázsa nincsen az egésznek. Még valahogy színészi játékban sem tud meggyőzni egyikük sem, hogy ez tényleg a szerelmi szál a filmben – pedig az eredeti történet szerint ez még több is kellene legyen ennél.
Mert persze, szerelmi szál ide, vagy oda, de Csani karaktere több kellene legyen annál, mint egy akármilyen szerető Paul számára – és főleg ez 2024-ben elképesztő, hogy egy szinte hatvan éves könyvben megírt karakterből, aki jól ismeri a világ politikai realitásait, fontos tanácsadója Paulnak, és megérti, hogy az érdekházasság mennyire fontos a végső cél szempontjából, a film végén egy feldúlt lányka lesz, aki nagy frusztráltan elrohan a messzeségbe. Spoiler alert – a könyvben persze, hogy Csani egyenes gerinccel, büszkén viseli a sorsát – és ebből egy fontos párhuzam alakul Leto és Lady Jessica, meg Paul és Csani között – és Lady Jessica rávilágít arra, hogy bár egyik helyzetben sem voltak ők „hivatalosan” többek, mint szeretők, a történelem viszont mindigis feleségekként fog emlékezni rájuk.
A film befejezése valahogy nem a legjobban sikerült – és való igaz, hogy a könyvben is meglepően el van sietve a végső csata, viszont ha már az adaptáció alatt ekkora kreatív szabadságokat engedtek meg maguknak, akkor egész nyugodtan változtathattak volna ezen is, és hagyhatták volna a végső fél órát kicsit hosszabbra, hiszen meglepően hirtelen jutunk el az egyik pontból a másikba, és valahogy az a nagy katarzisélmény sem olyan számottevő, mikor végre győzedelmeskedik a „jó”. Talán azért is, mert talán ezzel kapcsolatos a legnagyobb eltérés a könyvekben – hogy mennyi idő telik el az elejétől a végéig – a filmben minden egy pár hónap leforgása alatt történik meg (hiszen Lady Jessica nem hozza világra a második gyermekét, akivel már az előző rész végén terhes volt) – viszont a könyvben eltelik pár év a fremenekhez való csatlakozás, és a végső csata között, ami pont elég arra, hogy elhigyjük, hogy Paul igazi vezetője lesz a fremeneknek, és elfogadják őt – ami a filmben megint nem annyira érzékelhető. Ezen kívül – spoiler alert ismét – a Harkonnenek leigázása elég hirtelen felindulásnak tűnik a filmben, és bár a Tabr sziecs megtámadása után valamilyen szinten mondhatjuk, hogy oké, ez reasonable – a könyben ezt az egészet mégis Paul és Csani elsőszülött gyerekének a halála, valamint Paul húgának, Aliának a foglyul ejtése váltotta ki, ami valahogy mégis sokkal jobban megmagyarázza a Paul személyiségében bekövetkezett változtatásokat is, amik kicsit váratlannak tűnhetnek a filmet nézők számára.
Ismét kiemelem, hogy senki sem várja el egy könyvadaptációtól sem, hogy 100%-ban rekreálják újra azt a történetet, amit már egyszer elmeséltek, és főleg nagyon nehéz ez a Dűnénél – ahol a karakterek gondolatai viszik előre nagyrészben a cselekményt, valamint nehéz mozivászonra vinni az oldalakon keresztül történő látomásokat és lázálmokat. Mégis, mikor olvastam azokat a részeket, ahol Lady Jessica vagy Paul megitták az Élet Vizét, csak elképzeltem, hogy milyen elképesztő vizuális látványban lehet részem majd, mikor végre megjelenik az új Dűne film, és közben csalódnom kellett, mert ezek érthetetlen, rovid kis katyvaszok voltak, ahhoz képest, ahogy a könyvben vannak ezek reprezentálva.
És akkor mégegyszer – nem százszázalékos szöveghűséget vár senki egy könyvadaptációtól sem, viszont a történetben az ok-okozati összefüggések arra a történetvitelre vannak építve, ami a könyvben van – ha egy alkotóelemet megváltoztatunk, akkor logikusan persze hogy a karakterek is máshogy reagálnak, vagy más kellene történjen, és ha ez nem történik meg, akkor megtörik a szereplőink autenticitása. Így kifejezetten rosszul esett, mikor a történet végét is megváltoztatták – az hogy Csani faképnél hagy mindenkit, és sértődötten elfut, abból már gondolhattuk, hogy a következő könyv adaptációjánál még több kreatív szabadságot fognak igényelni a film készítői (hiszen ez valahogy nem igazán talál azzal, ahogy a történet kellene folytatódjon), viszont egy másik nagy eltérésről még nem beszéltem – arról, hogy míg a könyvben Pault elfogadják a Nagy Házak az új császárként, a filmben ez nem történik meg – valószínűleg azért, hogy majd a második könyv cselekményét méghamarabb el tudják kezdeni. És alapvetően ezzel sincsen probléma, viszont egy adott pillanatban Paul kijelenti, hogy amennyiben nem fogadják el őt császárként, megsemmisíti az összes fűszert – és ennek hallatára a Nagy Házak megijednek, és rögtön meghunyászkodnak az új hatalmas császár előtt, és ezzel az ígéretével sakkban tartva uralkodik majd Paul évekig, amíg aztán újra bonyodalmak történnek. A filmben pedig, azzal, hogy ez nem így történik, nemcsak a fűszer fontosságát degradálják elég erősen (mert a Nagy Házak nem tudnak élni nélküle amúgy sem, mert Herbert világában ez a legfontosabb anyag, és pótolhatatlan), hanem Paul szavahihetőségét is meghazudtolják – hiszen megígérte, hogy elpusztítja a fűszert, viszont végül mégsem teszi. És mikor azt látjuk, hogy üres szavakkal dobálózik a nagy Paul Atreides, akkor csak gondolkozni tudunk, hogy a folytatásban vajon hogy építik majd tovább a karaktert, és miben fog változni attól, amit már megszoktunk és megszerettünk. De legrosszabb esetben még mindig ott lesznek nekünk a könyvek.