Vég-telenül nem lehet elkezdeni semmit sem. 24-re nem jósoltak világ végét a maják, meg az asztrológusok, sőt, csillagász tudósemberek sem. 24-ben váratlanul jött a világ vége.
És nem tudom, hogy mondjam el. Az… az valahogy úgy volt, hogy megszólaltak a szirénák, mintha már szóltak volna egy ideje, de csak most hallottam volna meg őket, megmozdult a Föld, lengett a csillár és koccantak a poharak, hajszálrepedés futott végig a falon, a konyhaablakból látni lehetett, ahogy mind kevesebb és kevesebb lett a világ, és kifordult tengelyéből a bolygó, nyújtózott egyet a kozmosz felé, aztán pukkanás-robbanás, füst, aztán fény, nem, szikrázás, igen inkább olyasmi villanás volt, nem, ez nem rakéta, ez nem öl, ez nem bánt, ez játszik, ez játék, ez tűzijáték!
Hogy igaziból mikor lett vége, sem tudom. Talán amikor anya elmagyarázta, hogyan kell beindítani a mosógépet, és tudtam, hogy onnantól életem hátralevő részében én fogok magamra, és előbb-utóbb legjobban szeretett embertársaimra mosni. Vagy amikor három zacskóban hat fazékkal (amikben azóta is mindent odaégetek) cipekedtem a síugrópályára emlékeztető, túlzás nélkül szinte derékszögben meghajlított utcán felfelé, és az asztmás szomszéd kutya már nem ugatott meg olyan mérgesen, mert már ismert. Vagy amikor ámbár remegve, de kegyetlenül lecsaptam az első lesben álló bogarat, mert tudtam, hogy más nem fogja. Vagy amikor a hétvégén először megtelt a kis házam, és igazi háziasszony voltam, de úgy tényleg, sütivel, és „te csak ülj le, nekem nem kell szék, én úgyis sürgök-forgok”, és mamás kajatúladagolással, és amire senki nem számítana, imádtam. De az is lehet, hogy azon a szombaton, amikor egy órát sírtam, aztán megettem három rántott húst, lefeküdtem aludni és mint aki évek kimerülését pihente volna ki magából felkeltem, és úgy döntöttem, hogy elkezdek úgy élni, ahogy akarok.
Azt hiszem ehhez a vágyamhoz ragaszkodtam a legmakacsabbul mindig is, és ezt is árultam el rengetegszer. Az igaz, hogy vételárát piacon felülire sikerült alkudni. De értéke felbecsülhetetlen. Ezt is megtanultam. Most tanulom, hogyan lehet boldognak lenni. És egyszerre produktívnak, jaj, ez nem egyszerű. Tanulom, mi vagyok, tanulom, miért vagyok. És tanulom elhelyezni magam magamban, s aztán a világban is. Tanulok másokat is elhelyezni a látóteremben. Tanulom, hogy van, ki ha hátam mögé kerül, ha bántanak, ott ugyanúgy nem véd meg, mint amikor végig előttem volt. Tanulom megvédeni magam. És tanulom azt, hogy mennyit érek, ami nem érem és érdem, hanem érték és készség kérdés. És tanulom, hogy mindig lesz, kinek ízig-vérig csajos, az asztalra ki- és letenni tudó nőként nekem a mérce sosem azonos a sikeres férfival, akinek társa nem, legfeljebb manipulátora és használója lehetek, már azt sem tudom ez vicces, vagy k*rvára félelmetes. Tanulok, mint egy jó birkózó izomra edzeni és megtanulni jól esni. És jólesni. Magamnak és másoknak. Tanulom, hogy hogyan ne nézzek folyton a vállam fölött vissza, hogy a jelenben éljek, hogy higgyem el, hogy itt vagyok és jól vagyok.
Mert jól vagyok, most épp kint a teraszomon, háttal a korlátnak, és az utca másik oldalán a nagy házban az arisztokráciának, cigizgetek, merengve nézem bent a még idegen új ágyam, az új szobám, ami még nem vette át az én szagom és a prekommunizmus 44’-ét érezni a magas terek levegőjében, a régi égőim fényében, amiket otthonról hoztam el és tegnap aggattuk fel. Aztán bemegyek és azt csinálom, amit szeretek, azzal vagyok, akit szeretek, és hogy is ne lennék jól, amikor helyet kértem és kaptam egy régi-új városban, álmaim saját ”lila akácközében”? Helyemen vagyok és tulajdonképpen ennél nagyobb dolgot elképzelni sem tudok.
Azt mondták, a változás fáj. Hogy ha még nem fáj, várjam ki a végét, mert jön, a fájdalom. Hogy a vég az mindig vég, hogy a vég kín és könny és rettenet. Nem fáj, egyelőre. Néha nehéz, amennyire sose tudtam és képzeltem, hogy nehéznek tud lenni. De nem fáj, mert van cselekvés benne, alakít. Cselekszem, meghatározom magam újra, vagy inkább most először.
24-ben nem csak a világ vége jött. Valami új időszámítás kezdődött, bár a naptár a régi, ki érti ezt… Ebben lehet ÉREZNI. Össze-vissza, kicsit és nagyon, keveset és sokat. Lehet kiborulni és szétesni, összetörni, majd mindig újraépülni. És lehet hangosnak lenni, és láthatatlannak is, és bivalyerősnek és porcelántestű gyengébbnek is. És lehet őrülten, fulladásig szeretni, ráfüggni, függni mástól, (mert az nem csak rossz tud lenni, ezt nemrég tanultam meg egy kedves baráttól, koncert után a taxi hátsó ülésén, nagyon hálás vagyok érte). És lehet hurrikán lenni, és sárkány, és üvöltő oroszlán. Máskor meg szelíd, bújós kislány. És lehet halálosan kétségbeesni és félni és ezzel együtt mégis merni nagykanállal merni az életet. És lehet egyszerre tudni és nem tudni. És aztán rájönni, hogy úgysem tudtad volna másképp, ha valaha másképp akartad volna, amit nem akartál soha másképp. És ebben én sminkelek és öltözöm, aztán költözöm és (ki)készülök és csomagolok, és sírok, és szépen táncolok, és futkározom, és porszívót választok és pénzt keresek aztán gyorsan veszítek, és piacon nénikkel beszélgetek, és a barátaimmal hengelek, és gondolkodom, és kitalálok, és egyeztetek és szervezek és tervezek majd aztán újratervezek, és stresszelek, mert fontos nekem, és nagy embereket kérdezek és kicsiket is, és ölelek és szeretek és engedem, hogy szeressenek és fogódzkodom és néha elengedek és nevetek, 160-nál az életre, hogy hát így kell élni, ilyen gyorsan és káoszban, és folyton tűzijátékban.
A Groove és én együtt alakulunk meg. Ez itt a tűzijáték egyik színfoltja, amiben már-már vallásosan hiszek és amit most, amikor ezt olvasod, kiengedek, elengedek, bízva abban, hogy hozzám hasonlóan ez is helyet kap. Én azóta tudom, hogy így lesz, mióta sorra csomó ember azt mondta, ez jó lesz, és ők is helyet kérnek benne. Kaptak. Minden hálám az Övék, nélkülük csak egy telefonjegyzet bejegyzés lenne csupán ez az egész.
Végtére is, azt hiszem megérkeztem az elindulásban. Merthogy megállíthatatlanul indulunk. Te meg, aki ezt olvasod, kérlek érezz, minél többet és többfélét. És ha néha összeérünk a Groove hullámban, szerintem engedd, végtelenül.