Gondoljunk csak bele abba, hogy milyen az, amikor egy reklámbannerekből összetákolt ház az otthonunk. Reggel a friss és üde levegő helyett a szemét csípős szagára ébredünk, melynek a látványa csak mégjobban visszalök minket, az amúgy is félig rothadozó ágyunkba. Nos, ez a pataréti romák számára mindennapos „élmény”, hiszen számukra nincs más választás.
Patarét lakótelepi története az 1960-as évek végén kezdődött. Ezt a területet 1971-ben bérbe vette a kolozsvári városgazdálkodási vállalat öt évre, azzal a céllal, hogy oda szállítsa ki a város hulladékát. 1996-ban az első hajléktalanná vált családok letelepedtek a Kanton utca és a Patarét utca kereszteződésében, 2000-ben pedig elkezdett benépesülni a régi szemétlerakó. Onnantól kezdve a romák pénzhez jutása virágozóban volt (a szemétválogatás által), de életkörülményük egyre inkább hervadozóban. Patarét jelenleg négy övezetből áll: Dallas, Kanton, Zöld Domb, Rámpa, melyeknek lakói külön-külön közösségeket alkotnak.
Saját felvétel a szeméttelep övezetéről
Az ott élő emberek mindennapi küzdelmének középpontjában a túlélés áll. A napi motiváció hiánya árnyékolja be életüket és a családfők egyetlen vágya az, hogy gyermekeiknek jobb sorsban legyen részük, hogy kiszabaduljanak a szeméttelep csapdáiból és elérjék álmaikat.
Patarét egy olyan település, ahol a romák saját rádiós állomással, projektházzal és imaházzal rendelkeznek. A projektház egy összecsukható kapszula formájában jelenik meg a domb közepén, és bár ezek a létesítmények közösségösszetartóak, csupán kis százalékban jelentenek megoldást a lakók számára. A helyszínen találkoztunk néhány idősebb lakossal is, akik vállaltan élik mindennapjaikat és olyan gyerekekkel, akik önfeledten játszodtak. A patakjukat a szemétből kibocsátott lé táplálja, ahol a gyerekek vidáman tapicskolnak és a már lebomló zacskókat használják játékszerként. Ezek a gyerekek mit sem sejtenek az élet nehezítéseiről, amelyek súlyosan érintik családjukat.
Saját felvétel a pataréti szeméttelepről
A roma közösség példája rávilágít arra, hogy bár vannak közösséget összetartó intézmények, a valódi problémák még mindig fennállnak. Az emberek folytatják mindennapi küzdelmüket, és reménykednek abban, hogy a jövőben jobb lehetőségeik lesznek és elérhetik az álmaikat. Persze, ami a legszomorúbb, hogy az állam tudatán kívül hagyja ezeknek az embereknek a megsegítését. Nekik nem érdekük az igazságtalanul elszenvedett sors jobbra fordítása, a népcsoport megsegítése.
A helyszínen készült fotók sajnos nem tudják teljesen átadni azt az intenzív szagot, amelyet személyesen átéltem a helyszínen, de legfőképpen azt nem, hogy a telepen mennyire eluralkodik a káosz, a zavartság, a sorstalanság és a szomorúság, a reményt vesztettség. Ilyenkor az ember ráébred arra, hogy értékelnie kell azt, amije van, mert sosem lehet biztos abban, mikor viszi el egy sokkal rosszabb sors-áradat, amikor nem számíthat senki másra, csak magára.